Részlet Gallai Rezső A velünk élő történelem (2005) c. könyvéből

Mottó:
“itt, ahol nem is olyan régen
a szél alázatos rongyot
és zsúptetőt cibált,
és szabadon, süvítve szürke port kergetett,
ma:
vasból és betonból, hatalmas város áll.”
Sebestyén Lajos

Városunk története 1947. október 10-ével, a városalapítással kezdődött. Rajk László belügyminiszter rendelete egyesítette a történelmi településeket: Alsó- és Felsőgallát, Bánhidát és a közéjük ékelődött fiatal községet, Tatabányát.
A vajúdás kezdete évtizedekre vezethető vissza. Hiteles feljegyzésekbőltudható: 1919-ben a Munkás Tanács 1921-ben és még később, 1941-ben a vármegye néhány vezető tisztségviselője is kezdeményezte már az összevonást. Ezekre az elképzelésekre nem mindegyik község hajlott. A legfőbb ellenző a MÁK Rt. önös érdekei miatt valamennyi halva született.

A széntermelésből szerezhető hatalmas profit tulajdonosai úgy gondolták, könnyebb egy-egy községgel szemben érvényesíteni érdekeiket, mint egy egységes, több tízezres várossal szemben. Az 1950. évi népszámlálásnál közel 39 000 főt regisztráltak.
Ugyanebben az évben Tatabánya megyeszékhely státust kap. Tudjuk, a városias megjelenés, beépítés csak ezután kezdődhet. Közben a Népgazdasági Tanács határozatot hoz: Újváros néven egy nagyméretű lakótelep építéséről.

A döntésnek központi és iparpolitikai háttere volt. Az évente történő újabb bányanyitások hatalmas ipari fejlődést prognosztizált „a szén városának”. Hozzászámítva a kedvező földrajzi fekvést, a Budapest–Bécs vasútvonalat, a várost átszelő közút, további lehetőséget kínált. A lázas tervezés, előkészítés közben az elődtelepülések fejlesztéséről, infrastruktúrájának korszerűsítéséről szinte megfeledkeztek. Pedig a szocialista iparváros építéséhez minden kéznél (pontosabban háznál) volt. Mész- és Cement Művek, alukohó, erőművek, és a legelején kellett volna említeni a szénbányákat. A MÁK Rt. államosítása után a Nagyiroda főbejárata fölé „Magyar Állami Szénbányák Rt.” tábla került.

Újváros helyét az egykori bánhidai gazdák földjein a vasút és a Kő-hegy közötti területen jelölik ki a geodéták. A városközpont helyét pedig közel a vasútállomáshoz. A várostervezés hamarosan rájön, a széttagolt városrészek összekötésére elkerülhetetlen az úthálózat korszerűsítése, új utak építése. Ezt sürgette az egyre jobban tért hódító tömegközlekedés. 1952-ben megalakult a Volán Rt. Az államosított szénbányák igyekezett megszabadulni a nem profiljába sorolható intézményektől, ingatlanoktól. Így kerültek a város tulajdonába: kórházak, temetők, parkok, közterületek, hidak, utak stb.
A széncsaták, a széntermelőhelyek bővülésével egyre több munkásra, bányászra volt szükség. Az ország minden részéből érkeztek a toborzottak. „Az elsődleges cél a lakásépítés!” – így a jelszó. A szolgáltató- és középületek pedig késtek. A felsőgallai Gábor Áron út (régen Szent János út) és a Baross G. út az Állami Áruházig, forgalma a háború előtti utolsó béke évekéhez hasonlított. Szerencsére ezen üzletsorokat az államosítás szele később érintette. Az akkori állapotokat úgy kell elképzelni – ezt a fiatalabb korosztálynak mondom – hogy Újvárosban már lehetett lakni, ám vásárolni fel kellett utazni Felsőgallára. 1949-ben a TSC-pályával szemben megkezdődött a tömblakások építése. Az első fecskék – általában élmunkások – 1950-ben költözhettek az új, összkomfortos házakba. 1954 után már rajzasztalon voltak egy méreteiben hatalmas, impozánsnak ígérkező Fő tér tervei.

Az első ütemben csak a megyei tanács épülete valósult meg. Még csak 1955-öt mutat a naptár, de egyre többször szóba kerül a bányatelepi (VI-os, VII-es, VIII-as, X-es, XI-es, 25, 28, 33 ház) lakások fokozatos, hosszú távú szanálása. Az újvárosi lakásépítési technológia a blokkos könnyűbeton, később a házgyári elemekből tevődött össze. A blokkokat az érkező gépkocsikról emelte le a daru és tette a helyére.
A Rapid daru óriási karjaival úgy magasodott Tatabánya-Újváros házai felett, mint egy hatalmas gém. A blokkos építési technológia nem igényelt kőműves szakmunkát, szerelőbrigádok végezték az összeszerelést.
A kőműves munkák az épületen belülre, válaszfalépítés, vakolás stb. szorultak. Akkor ez volt a korszerű építkezés. A folyamatos építésszervezéshez a tervdokumentációkat a budapesti Műszaki Egyetem egyik tanszéke adta. Szinte hetente nőttek ki a földből a nagyüzemi, igénytelen, merev sémára, egy kaptafára épült többszintes lapostetős óriásházak. A hét vezérről elnevezett utcák több épülete a szocialista realizmus stílusjegyét viseli. A lakások alapterülete átlagosan 50 m2 körül lett kialakítva, a Fő tér – Komáromi út és a buszvégállomás közötti területen hagyományos téglaépületeket építettek. Az 1955-ös általános rendezési tervben szerepelt Bánhida–Újvárost összekötő vasút felett átívelő híd, és a 100-as út kivitelezése.

1957-ben a Szénbányák Vállalat kezdeményezésével és anyagi támogatásával megindul Kertváros családi házas építési programja. BSH néven (Bányász Saját Ház építés), infrastruktúra nélküli telkeken.
Nagyrészt társadalmi munkában. Mint a Központi Műhely Üzem dolgozója, munkatársaimmal több délutánon a világítási kábelárok ásásánál, kábelfektetésnél, villanyoszlopos állításnál magam is részt vettem.
Akkor még fiatalos hévvel, szívesen segítettünk. A dolog végeztével a Csepel teherautó platójára fellépve társadalmi munka fizetségét jelképező egy üveg sörrel utaztunk vissza az üzemi fürdőbe.

Kertvárossal tovább nő a város széttagoltsága. Föld- és építkezési szervizutakon lehetett megközelíteni az új városrész első házait (ma Alkotmány út). A kertes házak nem hasonlítottak a hagyományos falusi házakhoz. Igénytelen, típusterv szerint készült családi otthonok – későbbi hozzátoldásokkal – még kevésbé valósították meg a kertes, udvarszerű ideát, de a hatajtósokhoz képest előrelépést jelentett.
Kertváros további beépítésével még jobban elnyúlik a város északnyugati irányban. Ha ma a felsőgallai faluvégről elindulva, és a legoptimálisabb utat választva el kívánunk jutni az Építők útjáig, kb. 18 km-t kell utazni. 1960-ra már 57 ezren lakják a megyeszékhelyet. A hatvanas évektől megkezdődik a kolóniák tényleges szanálása. A szanálás ütemét lassítva, illetve kézben tartva, a Szénbányák Építészeti Üzeme kidolgoz egy újítást. A hatajtósokat az eresz alatt köracél kalodákkal fogják körbe, ezzel az alábányászottságból eredő süllyedéseket, illetve a falakon keletkező repedéseket lassítani lehetett.

A háborút követően valamennyi kolóniát beleszámítva, kb. 18–19 ezer ember lakott a hatajtósokban. A következő rendezési terv Tatabánya Újváros fejlesztési irányát Alsógalla és Bánhida felé veszi. Ez mindkét elődtelepülésen kb. 100 családi ház lebontásával járt. A bányászat kénytelen befejezését belátva a városvezetés a nehézipar mellé letelepíti a könnyűipar néhány gyárát.

A hetvenes évek elején még 80 ezres városban látják a jövőt.
Kevesen ismerik fel ilyen intenzitású népességnövekedést semmilyen városrendezési, építési igyekezettel sem lehet keretek között kezelni, illetve összhangban tartani. Egymást követik az ad hoc, pillanatnyi kezdeményezések. A döntéseket rövid távú tervezések jellemzik.
Ezekben az években kerül átadásra, a megyei és városi pártbizottság, valamint a városi tanács épülete, a pénzintézetek központja, a rendőrségi székház. Befejezéséhez közeledik a kolóniák bontása. 2500 lakást bontottak el, ezzel párhuzamosan 6000 új épült. Mésztelep sorsa sem elkerülhető. Az ipartelep megszűntével, a munkáskezekre máshol lett szükség. A cementporos épületekből a legtöbben az újonnan épült lakótelepekre költöztek. A városépítés lassan kezdi magát utolérni.
Egymás után sorjáznak a szolgáltató-, ellátó-, és középületek. Köztük az Árpád Hotel, A Közművelődés Háza, Óvárost Újvárossal összekötő út. Az ellátás területei fokozatosan áthelyeződnek Újvárosba.

Közben felszámolásra kerül a többszáz éves alsógallai és az ótelepi temető. Nem csak építettek, ami útban volt, azt elbontották, megszüntették.
Számomra ma is megválaszolatlan kérdés, helyesen tették-e?
Szakemberektől hallottam a megállapítást: „a felgyorsult tömbházépítéstől megmámorosodott városvezetés mintha szégyellte volna múltját, még a szimbolikus gyökereket is kiásták.”
1984-ben egy újabb városépítési terv 2000-re 76 000 lakást prognosztizált. Hiába nyújtanak összkomfortot a házgyári épületek, az összhatás mégsem városias. A szalagházak közé beszorított utcák sikátorszerűek. Mini parkok, terek, nem emberléptékűek. Ma már nem lehet titok az sem, hogy a Kodály tér és Ifjúmunkás út közötti tízemeletes szalagházak miért kerültek olyan közel egymáshoz.

Szóbeszédből úgy hírlik, hogy egy darupályáról ki lehetett szolgálni mindkét oldalon az építkezést, vagyis meg lehetett takarítani a második darupálya-építés tetemes költségét. Az újítást beadók pedig „jól jártak.” Ezt a szóbeszédet a régi komépesek cáfolják...
A nyolcvanas évekre a tatai szénmedencében megszűnik a széntermelés. A bányászok ingáznak otthonuk és Nagyegyháza, Csordakút, Mány között. A városépítés sebességet vált, lelassul, ezzel együtt a népesség stagnál. A lakótelepek: a bánhidai, dózsakerti, sárbereki, kertvárosi, Cseri és Gál Istvánról elnevezett benépesülnek. A postások hónapokig ismerkednek, tanulják a tömbök, lépcsőházak házszámait, mivel a számozás nélkülözi a logikát. Ki tudja, hányszor mondtunk egy-egy cifrát, mikor hosszú keresés után belefáradtunk a cím megtalálásába.

Az erőltetett lakásépítés nem szorulhatott magyarázatra, a szanált kolóniák lakóinak új otthonra volt szükségük. A város keskeny, hosszanti szerkezetének hiányait keresztirányú forgalmi kereszteződésekkel kellett pótolni. Újváros–Kertváros, Újváros–Ótelep és Újváros–Sárberek átjárási lehetőséggel. Az M1-es autópálya átadásával európai színvonalú távlatok nyíltak meg. Mindig az adott, megváltoztathatatlan bázishoz kellett igazodni. A várost hosszában átszelő vasút, a Galla-patak a 100-as főút és a Kő-hegy. Ezek mint egy képzeletbeli keret kötötték meg a tervezők fantáziáját.
Tatabányát a városalapítástól kezdődően a kétpontúság jellemezte. Valamikor Tatabánya központját a Nagyiroda, Népház, Tiszti Kaszinó, Kórház, Gőzfürdő, Gyógyszertár, TSC-pálya jelentette. Mikor Tatabánya-Újváros épülgetett, megjelent az ellenpólus. Hasonló központi intézményeket hoztak létre. Így: megyeháza, városháza, pártbizottsági épületek, művelődési házak, Hunyadi Kórház, vasútállomás.
Ezzel észrevétlenül hatalmi kettősség (politikai és gazdasági) jött létre.
Röviden szólva: tanácsi központ és bányaközpont. Az autópálya nagy előnye mellett elvágta Újvárost a Kő-hegytől. A Turul-emlékmű alatti szőlőktől, kiskertektől. Még egy-két évtizeddel korábban sokak dédelgetett koncepciójának tartottak egy Rózsadombszerű villanegyed kialakítását. A természeti környezet tálcán kínálta a lehetőséget. 1990-től a lakótelep-építés leállt és megindult a vállalkozás alapon történő, igényes társasházak építése, mely azóta is folyamatos.

1991–94 között a rendszerváltás utáni koncepció átgondolásának időszaka lett. Megváltoztak a társadalmi igények, és az iparfejlesztés, ipari szerkezetváltás. Át kellett értékelni a korábbi városfejlesztési nézőpontot.
A 2003–2013-ra tervezett fejlesztéseket már az utánunk jövő nemzedék fogja megvalósítani.

Mi, tatabányaiak, hiányosságaival, előnyeivel együtt megszoktuk és megszerettük szűkebb otthonunkat. Jelképeink a Turul-madár, a Kőhegyi aknatorony, az erőmű dudaszó, szabadtéri bányász skanzen és még sorolhatnám: szorosan kötnek városunkhoz, lakóhelyünkhöz.

Újváros szoc.reál házainak története

Miként az „Újváros épül” című sorozatban utalást tettem, a hét vezér utcákban látható régi épületekre most visszatérek. Egy városépítési szakkönyv (1959-ben jelent meg) és Perneczky László építész barátom, a KOMÉP Tervező Irodájának hajdan volt vezetője segítettek a szakmai hitelesség követésében. Az 50-es években a szocialista városépítés hazánkban több új várost alkotott és sok régit épített újjá. Köztük Sztálinvárost, Miskolcot, Tatabányát, Komlót és még lehetne sorolni. Sztálinváros esetében puszta mezőn hatalmas ipari-, Miskolcon bánya régiós nagyváros épült. Tatabányán a szétszórt bányakolóniákból és egy Újvárosból bányavidék központ jött létre. Az építés történelemben a városesztétika is különbséget tesz, évszázadok alatt nőtt és tervezett települések között.

Az utóbbit tudatos elhatározás, megfontolt – rövid távú – tervezés alkotta. Az pedig természetes, hogy kritika nélkül úgy a szakemberek, mint a városlakók részéről nem épült, épülhetett jelentős alkotás.
Ennyi bevezető előzmény után térjünk rá az 1950-ben készült – közben többször is módosított – általános rendezési tervre, melynek fókuszában Újváros területén magas beépítésű lakóépületek létesítése állt. Általában a négyszintes megoldásra törekedtek. E felett személyszállító liftet kell építeni.

Az I. és II. világháború között az egyik uralkodó stílus a BAUHAUS még a II. világháború után is jelen volt. Példaként említendő Budapesten az Erzsébet téri autóbusz-végállomás épülete. Ma műemlék. Ennek a stílusnak legfőbb jellemzője a szerkezet és a forma egysége.
A szocialista városépítők elvetették, dekadensnek címkézték. Helyét a zsdanovi kultúrpolitika – ezen belül az építészet – foglalta el a népi demokratikus országokban.
A szocialista realista épületek gyökerei is ebből erednek. Ez az építési formarendszer a marxizmus-leninizmus világnézet alapján álló művészeti alkotórendszer, a valósághű és történelmileg konkrét ábrázolását tűzte ki céljául.

Ismétlem nem stílus, hanem formarendszer. Országonként más, más marxista esztétika lényegét vallva: a művészet a valóság visszatükrözése.
A házak első szinti erkélyén, homlokzatán, mázas kerámiákon, a sarló, a búzakalász, a szőlőfürt, a gyermekét karon ültető munkásasszony stb. látható. A bőséget, a munkát, a szocialista embertípust szimbolizálta.
Az Álmos vezér úttól – a Töhötöm vezér útig bezárólag egy felülnézetben jól látható keretes beépítésben helyezkednek el az épületek. Sajnos, az „U” épület lebontásával a keretes beépítés építész zsargonnal szólva kilyukadt.
Az épületek előnyei szemben a panelosokkal a jó hőszigetelés. Hagyományos kisméretű téglából készültek. A magastetős fedélszékek előre gyártott vasbeton elemekkel lettek összeszerelve. A tetőhéjazat pedig síkpala. Néhány ház tetőterének beépítésével az eredeti forma nem sérült. A homlokzatok eredeti külsőjüket megőrizték. Írásomat a városépítés egy szakaszának megőrzésére szántam. Talán azoknak az érdeklődését is felkeltettem, akik már hosszú évek óta ezekben a házakban laknak, élnek.

Ui: Építész barátaim szerint a város vezetőinek érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a jövőre vonatkozóan műemlékeknek vagy műemlék jellegű épületeknek nyilvánítsák a szoc.reál házakat.

Gallai Rezső könyvei megvásárolhatók Tatabánya-Felsőn a Szent István u. 22. alatt a Galla Marketben.